Vendégposzt: Hogyan lettem BVB-szurkoló, avagy a focitörzsfejlődés folyamata egy nő életében

2013 május 22. | Szerző: László Ági

Egyik kedves olvasóm, a Borussia Dortmund hű szurkolója, Kovács-Bodaki Zsuzsa korábban jelentkezett már egy élménybeszámolóval a blogomon. Áprilisban helyszíni élménybeszámolót írt a Dortmund-Málaga BL-negyeddöntőről, ami a sárga-feketék drámai továbbjutását hozta. Jürgen Klopp legénysége az elődöntőben a Real Madridot is búcsúztatta és a május 25-i döntőben a Bayern Münchennel csap össze. Zsuzsa arról írt, hogy hogyan ejtette rabul a szívét a BVB.

Születtem egy Vas megyei településen, bölcsőm valószínűleg barna bőrrel volt kibélelve (lévén akkor  a focilabdák még nem fehérek, pöttyösek Uram bocsá’ magenta-színűek voltak). Az első szavaim egyike állítólag  Tichy Lajos neve volt -na jó, ez nem igaz, de jól hangzik-, de meg kell hagyni Tichy Lajosnak nagy szerepe volt az érzelmi fejlődésemben. Négy évesen ugyanis halálosan szerelmes voltam a Lajosba és még halálosabban meg voltam sértődve, mikor egy Lehoczky Zsuzsa nevű nő elrabolta tőlem. Csak, hogy érzékeltessem mekkora hatással volt családomra a tűz, mellyel égtem Lajosért: Mikulásra kaptam egy műanyag focista-babát, melynek a mellére rá volt írva: Tichy! Persze anyukám kézzel írta rá, de nekem  ez nem számított, volt egy Tichym és kész! Kicsit furcsállottam ugyan, hogy a babának piros meze volt és kék nadrágja, tudtam én már akkor, hogy  piros-fehérben kéne lennie, de ezt a problémát is elintéztem egy kézlegyintéssel. Ugyan már, lényeg, hogy van egy Tichym! Ezek után érdekes, hogy soha nem lettem Honvéd-szurkoló. Tichy visszavonult, meg,hát nálam is jöttek-mentek a pasik, óvodás korban így van ezzel az ember. Annyira már a druszámra sem haragudtam, néha még azt is elismertem, hogy tud énekelni.

A történethez tartozik, hogy rengeteget jártam meccsre. Hol a helyi focicsapat rangadóira vittek a fiúk a családból, hol apámat kísértem el vidékre, lévén játékvezető volt az öregem. Mondjuk ,néha jobb lett volna ezeken a meccseken  inkább kisegérnek lenni, mert bizony előfordult, hogy megkergettek minket, vagy éppen apám fején törték szét a partzászlót, no, de faluhelyen gyorsan beizzik a maligán, nem vettük rossz néven, hozzátartozott a focihoz.

Nagyon gyorsan megtanultam Orth, Schlosser,az aranycsapat játékosai, Sándor Csikar, Albert Flóri, Rákosi Gyuszi, sőt Stanley Matthews nevét apámtól. Hat évesen már ismertem a lesszabályt, tudtam, hogy a labdának teljes terjedelmével át kell haladni a gólvonalon  és még rengeteg fociszabályt,ami okvetlen szükséges egy gyereklány fejlődéséhez. Teltek-múltak az évek , változatlanul jártuk a meccseket, Tv is lett, ahol néztük az  NB 1 nagyjait. Hamarosan belépett az életembe az Új Isten, egy olyan játékos személyében, akit tudvalévőleg nem a szépségéért szerettünk. Ha ő megiramodott a jobb szélen a hihetetlenül vékony lábain, a védők és kapusok hamarjában elmorzsoltak 2-3 rózsafűzért, általában hiába. Az 1979-80-as bajnokságban 36 góllal lett magyar gólkirály! Uram Isten, az a ’76-os 8:3, ahol ő maga ötöt ragasztott a Fradi hálójába! Hát persze, hogy mindenki tudja kiről van szó! Fazekas “Kapa” Laci. Az ő személye jó darabig meg is határozta a “klubbéli hovatartozásomat”.Hányszor kiabáltam a Megyeri úton, hogy “táncolj Törő”! Közben azért a férjem által megfertőződtem egy kis SBTC  vírussal is, Lakat Karcsi bácsi csodacsapatával!

Történetemben lassan eljutok az 1987-es évig, ami vízválasztó lett az életemben. Kis családommal úgy döntöttem, hogy otthagyunk csapot-papot, mit Csokonai Vitéz Mihály és úgymond , nincs rá szebb kifejezés, disszidálunk (bizony-bizony mélyen tisztelt fiatal olvasóm, akkor még nem úgy volt, hogy fogom magam és elmegyek külföldre dolgozni). El is jutottunk Németországba, a Bundesliga hazájába. Soha rosszabb dolga ne legyen egy fociőrültnek. Ráadásul olyan helyen telepedtünk le, ahol ötven kilométeres körzetben játszott  a fél Liga. Köln, Düsseldorf, Mönchengladbach, Gelsenkirchen (grrrr…), Leverkusen, Dortmund. Akkoriban még léteztek olyan egzotikus, ma már csak szép emlékekben élő csapatok, mint például Bayer Uerdingen, vagy FC Wattenscheid. Arra konkrétan emlékszem, hogy az 1987-88-as bajnokságot a Werder Bremen nyerte és (óh be szép hír), kiesett a Schalke. 

Azt ugye tudjuk valamennyien, hogy az ember nem kezd csak úgy  szurkolni egy csapatnak. Ennek hosszú folyamata van, a legtöbb családban apáról fiúra száll, mint a népmese. De mit tegyen az ember lánya, ha már túl van azon a koron, amikor még a szülei hatni tudnak rá (megjegyzem, nálam ez sem működött, mert a család férfitagjai több generáció óta fradisták), no,de Fradi vagy Bayern szurkoló bárkiből lehet! Úgy könnyű,ha annak a csapatnak adja el a lelkét az ember, aki folyamatosan bajnok, vagy éppen bajnokság közelében van!  Azt tudtam, hogy a Bayern München szóba sem jöhet…messze is van, nem is szimpatizálok velük. Elég gyorsan kezdtem el ingadozni az akkor Pierre Littbarski vezette 1. FC Köln és a kedvenc színösszeállításomat viselő szimpatikus,Thomas Helmert, Michael Rumenigget, vagy éppen a jelenlegi manager  Michael Zorcot (aki ráadásul még druszám is, hiszen Susi a beceneve) felvonultató dortmundi csapat között.  Lehet, ha nem jön az 1997-es BL-döntő a Juventus ellen, Puhl Sándor bíráskodásával, még mindig én lennék a Nagy Ingadozó. De jött és volt és onnantól kezdve meghatározta az életemet. Már persze a focidrukker életemet.  Egy meccs, ami nyomot hagy, amit  többé nem tudsz feledni. Emlékezzünk csak, hogy is volt? Az  1. félidőben vezet a BVB a sokkal esélyesebb Juve ellen 2:0-ra. Mindenkiben meghűl a vér,mikor Del Piero a 60. perc környékén szépít . Uram atyám, még nagyon sok van hátra!  Aztán a 70. percben a dortmundiak akkori mestere, Ottmar Hitzfeld, Chapuisat helyére beállít egy 21 éves zöldfülűt, Lars Rickent. A kölök úgy 10 másodperce van a pályán, mikor Möllertől kap egy labdát a felező vonalnál, megiramodik vele és  17 méterről , az elé kifutó Peruzzi feje fölött átemeli a labdát. Ennyi, 3:1! Szerintem Peruzzi álmatlan éjszakáinak neve van és úgy hívják: Lars Ricken!

Szóval, ez az élmény döntött. Azóta nekem nem létezik más csapat, csak a BVB. Hogy is mondta Minarik Ede a Régi idők focijában? KELL EGY CSAPAT! Nekünk van egy, úgy hívják, hogy Ballspielverein Borussia 09 e. V. Dortmund. Die Liebe, die echte Liebe.

“Kócos kis ördögök voltunk” – Dortmund-Real Madrid BL-elődöntő

2013 április 24. | Szerző: László Ági

Rendhagyó előzetes következik a Borussia Dortmund-Real Madrid Bajnokok Ligája-elődöntőhöz.  A teljesség igénye nélkül következzen a két együttes labdarúgóinak egykori és mostani fotója. Jó szórakozást! 😉

MATS HUMMELS

MARCO REUS

MARIO GÖTZE

NURI SAHIN

ILKAY GÜNDOGAN

ROBERT LEWANDOWSKI

SEBASTIAN KEHL

JÜRGEN KLOPP

CRISTIANO RONALDO

MESUT ÖZIL

SERGIO RAMOS

SAMI KHEDIRA

IKER CASILLAS

RICARDO KAKÁ

ANGEL DI MARÍA

JOSÉ MOURINHO

Helyszíni élménybeszámoló a dortmundi csodáról

2013 április 10. | Szerző: László Ági

Rendhagyó bejegyzés következik. Egyik kedves olvasóm, Kovács-Bodaki Zsuzsa abban a szerencsés helyzetben volt, hogy élőben látta a dortmundi csodát a Bajnokok Ligája-negyeddöntőjé­ben.
A “poroszok” által bemutatott hihetetlen fordítás kedvenc csapatom, a Manchester United ’99-es BL-döntőjét idézte. Az ilyen pillanatokért lehet csak igazán szeretni ezt a sportágat. No de nem szaporítom tovább a szót, jöjjön Zsuzsa beszámolója képekkel illusztrálva, amit ezúton is köszönök neki!

Április 9-én este, lelkemet és testemet is szép sárga-fekete ünneplőbe öltözve elindultam Dortmundba, a Borussia Dortmund-Malaga BL negyeddöntőre. Abba a Dortmundba, ahol a BVB nem csak egy focicsapat, hanem egy életforma, szinte vallás. Minden körülöttük forog, nem találni olyan sarkot, sem a kül- sem a belvárosban, ahol valami ne emlékeztetne a csapatra. Persze, ha kicsit a focin túlra tekintünk, megértjük a miértet. Ruhr-vidék, bezárt bányák és üzemek, magas munkanélküliség, a város egyetlen öröme a sárga-feketék, akik az utóbbi időben valóban sok boldogságot okoztak a híveiknek. Igaz, a bajnokságban húsz ponttal lemaradva a Bayern Münchentől “csak” másodikak a tabellán, de üsse kő, majd jövőre javítunk.

Viszont a BL-ben még veretlen a csapat, olyan együtteseket utasított maga mögé és lett csoportelső a selejtezőben, mint a Real Madrid, Manchester City vagy a nagy múltú holland Ajax Amsterdam. A tizenhat között is könnyedén letudta a Donyecket. És most itt állok a szentély, az Signal Iduna Park előtt, hogy megnézzem a Malaga elleni negyeddöntő visszavágóját, melynek első meccsét Malagában csak 0:0-ra hoztuk. Veszélyes állapot! Ha kapunk egy gólt, arra kettővel kell felelni. A jegyem a híres, a helyiek által imádott, a vendégcsapatok által rettegett Süd Tribünre, a sárga-fekete falra szól. Itt már másfél órával hamarabb  hangolnak a legények, két vezérszurkoló egy pulpituson állva énekel, űzi-hajtja a szurkolókat. Még csak körülbelül tízezer ember foglalta el a helyét, de olyan a hangzavar, mintha már a megengedett 65000 szurkolna. A maréknyi, úgy 5000 malagait számláló vendégszektornak esélye sincs.

20:40, bevonulnak a csapatok, a hangorkán szinte elviselhetetlen. Magával ragad, muszáj neked is részt venned, énekelni, fütyülni, idegen emberekre rámosolyogni, azzal a bennfentes mosollyal, hogy “igen, mi itt vagyunk, mi vagyunk a kiválasztottak”.

20:45, a labda elindul 90 perces útjára. Én még egy kicsit mindig hitetlenkedve nézek magam elé, nem igazán akarom elhinni, hogy itt vagyok, de aztán a valóság felébreszt. Rosszul játszunk. Az első 15 percben szinte nem jutottunk túl a felezővonalon. A malagaiak nagyon felkészültek belőlünk, megfojtják a játékunkat, olyan szorosan védik az embereinket, hogy szinte levegőhöz sem jutnak. Aztán a 25. percben bekövetkezik az, amitől tartottunk. Joaquín megszerzi a vezetést a vendégcsapatnak. Egy pillanatra megfagy a levegő a stadionban, de tényleg csak egy pillanatra. A következő másodpercben újra sok ezer torokból zeng a “Heja Borussia”. A játék képe még mindig nem változik jelentősen. Szenvedünk, rengeteg az eladott labda, idegesen játszunk. Én magamban fohászkodom, hogy legalább egyenlítsünk ki a szünet előtt. Robertünk, a Lewandowski meghallja imáimat és szinte a semmiből egyenlít a 40. percben. Kifújom magam, ez nagyon kellett.

Még 45 perc, még annyi időnk van, hogy legalább egy gólt rúgjunk és 15 év után újra bejussunk a legjobb négy közé a Bajnokok Ligájában. Győzni kell, a döntetlen nem elég! Jobban játszunk, de ez még mindig nem az én csapatom, még mindig nem azt a focit játszuk amivel megszerettettük magunkat Európával. Igaz, van néhány helyzetünk, de azokat pazarlóan elpuskázzuk. Nézem a stadion óráját: már csak 15 perc, már csak ennyi időnk van. Aztán nyolc perccel a vége előtt a hidegzuhany. Eliseu egy kontrából újra vezetést szerez a vendégeknek. Úgy érzem magam, mint akit fejbe vertek. Kiszárad a torkom, legszívesebben sírnék. A 86. percben már csak az jár az eszemben, hogy a kocsim a két kilométerre lévő parkolóban áll, ugyan minek várjam meg a végét, ennek a meccsnek és a továbbjutásnak úgyis annyi. Elindulok lefele, de egy fél emelettel lejjebb hívogat egy jó kis hely, ahonnan belátom az egész stadiont. Megállok, látom, hogy öt perc a ráadás, öt perc az élet. Ebben a pillanatban Hummels előrevág egy labdát, egészen az ötösig, Santana még elpasszolja, de Marco Reus időben érkezik és kiegyenlít. Vérnyomás 220, pulzus 140. Nem egészen egy percen belül hatalmas tumultus a malagai kapu előtt, mindenki csinálna valamit. A malagaiak felszabadítanának, a dortmundiak megpróbálják valahogy a kapuba juttatni a labdát. Anyááááám! Santana hosszú lába győz, valahogy a vonalon túlra tolja a golyót. A stadion felrobban, hihetetlen hangorkán, ölelkező emberek, sírás-nevetés.

Továbbjutottunk! Mi jöhet még? Mi tudja ezt még fokozni? Real? Barca? Bayern? Mindegy, jöjjön, akinek jönnie kell, mi és a csapat felkészülten várunk mindenkit. Egy biztos, életemben már sok focimeccsen voltam, de ez a mérkőzés örökre beívódik az emlékezetembe.

Az autómmal fél óráig tartott, míg kijutottam a parkolóból, no de kit érdekelt ez kérem?